Egy klasszikus vízitúrás hét, nemes céllal…
Hányan és hányszor gondoljuk azt, hogy egy kicsit el kellene evezni. Egy kicsit tovább mint a napi rutin. Csak menni amerre a víz és a lapát visz.
Nos ha valakit érdekel ez milyen érzés, bátran kérdezze meg azt a makacs és kitartó 6 SUP-ost, akik végigevezték a Duna magyarországi szakaszát, azt a 420-at.:)
Amikor először halottam a célokról bevallom férfiasan én is azt gondoltam, hogy erre a csapat legalább a fele nem lesz képes. Belegondoltam, hogy én hogyan és miként csinálnám és éreztem belül, hogy a harmadik napon már a kimerülés határán kóvályognék. A parton azon gondolkoznék, hogy: Most tényleg Karesz kellett ez neked? Ez meg mire jó?
Szóval már a rajt puszta tényét és a bátorságot is megsüvegeltem. Nem is beszélve arról a rengeteg szervezésről és erőfeszítésről ami nem csak a túra, de az adománygyűjtés miatt is szükséges volt, de erről majd lentebb…:)
Elindultak. A közösségi médiában és egy pár üzenetváltáson keresztül követtem az eseményeket. Kellett is mert ígértem magam az Óbuda-Lórév szakaszra, mint útitárs. Szerettem volna tudni mi fog rám várni. Aztán eljött a közös etap napja. Dórit a feleségemet megkértem, hogy ismét legyen a logisztikai „generálkivitelezőm”.
Így hajnalban már a kocsiban ültünk fent a SIC Atlantis-szal és irány Óbuda az UTE kajk-kenu telepe. Előbb értem oda mint ők, azt beszéltük meg,hogy itt csatlakozom. Azért, hogy ne keljen az északi ingázók között állni a dugóban. Miközben vártam és az utolsó ellenőrzéseket végeztem a túlélő ellátmányomon, arra gondoltam, ez nem fog jól esni.
Voltam már Csepel sziget kerülésen és a Nagy-dunai rész nem éppen a kedvencem. Szélesre, lassúra és unalmasra emlékeztem… Majd lesz valahogy, gondoltam. itt én nem picsoghatok a többiek már közel járnak a 200 kilométerhez, nekem itt vastagon csitt van:)
Aztán a Hajógyári sziget déli csücskén felbukkant a 4 egyes és a tandem deszka. (ez egy 35 széles RED tandem ami erősen nem a sebesség megszállotja). Vízre pattantam, Árpi még odaszólt, hogy haladjak mert nem fognak megvárni ha lemaradok :). Elkezdtünk átevezni a fővároson egy átlagos hétköznapi reggelen.
A hidak gyorsan közeledtek. Az adománygyűjtés miatt megállt a csapat egy gyors interjúra a Petőfi rádió számára, aztán ismét irány dél.
Már az első percekben látszott, hogy az egyetlen aki aggódik a mai nap miatt az én vagyok. A többiekből sugárzott a nyugalom és a bizonyosság.
Az elmúlt napok megpróbáltatásai összekovácsolták őket. Saját nyelvezete, és poénjai voltak a beszélgetéseknek. Mozdulatokból tudták mit csinál a másik, néhol egy-egy ember elevezett de aztán mindenki bevárta a zászlóshajót, a tényleg zászlós tandemet.
Csepel magasságában értettem meg igazán, hogy hogyan is működik ez. Megértettem, hogy én miért gondoltam, hogy talán nem fog.
Én és a hozzám hasonlóak a percek és a másodpercek rabjai. Evezés közben az iram az ami meghatározza az evezés minőségét legtöbbször. Elképzelve azt, hogy nap-nap után a lehető legnagyobb sebességgel haladva próbálnám leevezni az adott 60 kilométeremet ez nagyon, de nagyon nehéznek tűnt.
Ezzel ellentétben a csapat nagyon lazán evezett. Kis költői túlzással 2 erőset nem húztak egymás után. Viszont mindezt folyamatosan 7-8 órán keresztül. Ha át tudsz billenni azon, hogy mikorra érsz oda, és tudomásul veszed, hogy menni kell, akkor átéled a klasszikus hosszútávú vízitúrázás élményét. Ez egyáltalán nem könnyű, csak máshogy nehéz.
Egy teljesen új és feltöltő élmény volt számomra. Nem emlékszem rá, hogy akár egyszer is szóba került, hogy mikor érünk oda. Csak mentünk, beszélgettük, ha valaki éhes volt leültünk a deszkára és ettünk, mindannyian megvártuk a lemaradókat és indulás tovább. Levetkőztük az aznapi rohanás kényszerét, és ez elég cool érzés volt.
Így lassan pedig a Duna is megmutatta azt a szépségét ami felett elsiklottam az elmúlt 30 évben. Persze sokat dobott, hogy a vízszint jóval lejjebb volt. A partot kis szigetek és zátonyok szegélyezték amin a vízimadarak kedvükre kotorgathattak a homokban pár jó falat után. Hajóforgalom szinte nem is volt. A két rendőrmotoroson kívül talán egy uszállyal találkoztunk meg egy komppal.
Itt szeretném elmondani, hogy a vízi rendészet nagyon korrekten állt hozzánk. Egyszer veszteglő uszályok és a part között akartam elevezni amikor is teljesen jogosan figyelmezettek, hogy ez nem csak veszélyes hanem tilos is, aztán egy rövid szárazföldi „kitérő” után kértek meg, hogy vegyem vissza a mellényt.
Egy ilyen evezésen hosszan és tartalmasan lehet beszélgetni. Közelebb hozott mindenkihez ez a nap. Mikor kiszálltunk a kompnál és Peti, Éva férje, átvitt minket az aznapi szállásukra leültünk még inni egy hideg meggysört, és megbeszélni a napot. Itt már tudtam, hogy én igazán mennék tovább velük,de sajnos várt a munka.
Az evezés még egy nemes célt szolgált. Felhívni a figyelmet a szervátültetettek életére, és adományt gyűjteni a Magyar Szervátültetettek Szövetsége javára. Egy pillanatra belülről látva ezt az egészet megdöbbentem mekkora erőfeszítést kíván ez a munka. Ez nem úgy megy, hogy az ember hangosan kiabál, hogy hahó támogassatok most és itt-meg itt. Amivel találkozhattok akár a social médiában vagy a rádióban, tévében az jelen esetben több hónap munkájának,áldozatának eredménye. Óriás respekt mind a hatuknak. Csaba összefogta az egészet, Eti szervezett mindent is. Zoli, Klara, Árpi és Évi pedig megjelent ha kellett, nyilatkozott, interjút adott, posztolt és mindezt újra és újra.
Hogy mi volt ez az egy hét? Adomány gyűjtés? A SUP és a klasszikus vízitúrázás népszerűsítése? Egy aktívan eltöltött szabadság a határaik feszegetésével?
Mindez egyszerre, és én nagyon irigy vagyok!:D Irígy amiért kimaradtam ebből a nagyszerű és nemes kalandból. Igyekszem úgy élni, hogy ha látok valami jót azt megpróbálom eltanulni, ha valami rosszat azt pedig elhagyni! Itt nagyon sok jót tanultam, és a kisördög nekem is elkezdett a fülembe sugdosni, hogy kellene valami hasonló.:)
Mindannyian példaképeim lettetek picit, gratulálok nektek!
Ezúton is köszönjük mindenkinek aki támogattást nyújtott, és köszönjük a Magyar Kajak-Kenu Szövetségnek, a Magyar Vízitúra Szövetségnek, az Aktív Magarországnak és a Thomas Britlingnak a kiemelkedő segítséget.:)